|
Orbán Béla:
Ádvent: szerelmes várakozás? Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán 2013. december 11.
Ezen a szerdán egy kicsit az adventi várakozás zűrzavarában vagyunk. Egy énekkari próba is van most éppen mellettünk, ennek ellenére, ami adatott mára el kell mondani, és kell is, hogy épüljünk általa. Egy verset veszek ma elő Márk evangéliomából, az 1. fejezet 11. versét: "És szózat lőn az égből: Te vagy az Én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm."
Ez az a mondat, ami foglalkoztatott a mai nap is elég sok zűrzavar közepette, elég sok támadás és furcsa jelenések, történések közepette. Az foglalkoztatott, hogy adventi időszakban van egy várakozás mindenkiben, mindenki vár valamit: karácsonyt, ünnepet, új évet, stb. Szóval emberi szinten működik. Ugyanakkor nem csak az új év, de minden új kezdete előtt ott van a várakozás az emberben, és én úgy gondolkodtam, hogy valami nagy hamisságban van az emberiség és a keresztények tömkelege mert kiderül, hogy ezek a várakozások igazából nem várakozások. Mert amikor emberre várok, az nem várakozás, amikor embertől valami történésre várok, az nem várakozás, kitérek később majd ezekre is, de nem véletlen, hogy elővettem ezt a szerelmetes fiamat: "Íme az én szerelmes fiam". Én úgy gondolom, hogy elő kell vennünk ezt a szót, amit Isten mond az Ő fiáról, magáról Jesua HaMassiah-ról: Íme az én szerelmes fiam. Ez a várakozás, Istennek a várakozása, amikor az Ő Igéje valóság lesz, amikor kijelentheti, hogy „Íme az én szerelmes fiam”, ez a várakozás. Istennek is van egy várakozása így Jesua irányába. Ugyanakkor Jesuának is van várakozása irányunkba, és ezt a szót szeretném valahogyan összehozni a várakozással. Bátran felteszem azt a kérdést, hogy tudod-e, mi az hogy szerelem? Hiszen itt van a Bibliában, amikor Isten azt mondja, hogy íme a szerelmes fiam! Mi ez a szerelmes fiam? Először is, csak hímnemről beszélünk Isten és Jesua esetében is. De mi az, hogy szerelmes fiam? És ma reggel, amikor elindultam, hozhatok egy példát, ami velem történik minden alkalommal: gyermekemtől sem tudok korábbi időpontban elindulni, mert ragaszkodik, hogy elbúcsúzzunk, ragaszkodik a puszihoz és ahhoz, hogy ő engedjen el, de már fordult a dolog, most már nem igazán akar elengedni se. Szerelmetes fiam, igen. Azért, mert nem tud elválni, azért, mert vár, ez a várakozás. Amikor valakivel van valami közös dolgunk, nem adni akarok és nem kapni akarok, több annál. Ez a szerelem, amikor az egész lénye is kell, és az a közös, amit együtt akarunk tenni vele, az a közös, amit együtt kaptam vele. A várakozás az nem egyszemélyes, a várakozás több személyes, úgy, mint Isten Jesua HaMassiah-nál: íme a fiam. Az együtt, az Ige beteljesedése, az akarat, és az Igének az egységesítése és beteljesítése. Ugyanakkor a várakozásban van nálunk egy olyan egyoldalú várás, ami messze van a szerelemtől. Hol van az bennünk sokszor, hogy úgy várom, mint a szerelmes. Mit akar tőlem? Mit ad nekem, ha én így, együtt vele, Jesua HaMassiah-val, Istennel együtt. Megélni ezt a szellemi egységet, hogy én együtt Vele. Hol van ez a várakozás, hogy Vele lenni, Tőle hallani, együtt lenni Vele? Tényleg az Énekek Énekét akartam igazából elővenni, mikor a menyasszony várja a vőlegényt, nem hogy hoz valamit, nem a hasznom, hanem hogy együtt menjünk tovább, együtt éljük meg Isten akaratát Jesua HaMassiah-val. Hol éljük meg most ezt az adventi időszakban? Hol éljük meg ezt a szerelmes állapotot egy szombati, vagy bármely más alkalmon? Úgy szeretnék Vele találkozni, mit adhatok én Őelébe, mit tehetek én oda neki? Hogy áldhatom, dicsérhetem, dicsőíthetem én, mint a szerelmes. Nem a valamit valamiért, hanem a szerelmes állapot. Én úgy gondolom, hogy amikor van egy adventi várakozás, akkor a legszebb és leglényegesebb dolgot veszítjük el, ezt a szerelmet. Ezt, ami az Atya és a Fiú között volt, ezt a szerelmet nem ismerjük. Adventkor ez nagyon fontos lenne: ismerjük meg ezt a szerelmet! Ismerjük, hogy van egy Vőlegény, aki jön. Nem lesz majd valami, nem Ő hoz majd valami ajándékocskát, hanem Önmagát hozza, és ez az együttélés hiányzik belőlünk. Nagyon hiányzik, sok esetben tapasztalható, hogy jaj, most találkozok valakivel, és már mérlegelek is. Most találkozok valakivel, és ha a gondolatainkat kitakarnánk, kibontanánk, sokszor kiderülne, hogy akarunk valamit. Oly jó lenne ez, vagy az, jaj, a csendesnapon mi lesz. Ezek a várakozások nem várakozások, az a várakozás pozitív és dinamikus: hogy azon a napon lesz egy találkozásom, azon a napon megölelhetem, együtt leszünk, beszélgetünk, öleljük egymást Jesuával. Ez a várakozás, nem az, hogy karácsonykor kapok valamit, nem az, hogy én adok karácsonykor valamit. Ehhez semmi köze ahhoz a várakozáshoz, ami örömteli, és nem is tud az ember másképpen megélni, hogy reszketek, hogy mikor már? Mikor már? Mint nekem is benne van ez a szerelmetesség, hogy olyan jó lenne a kisfiammal együtt aludni és találkozni. Ott van ez a várakozás és semmi különös, nem azért mert ő, nem azért mert én, hanem az együttlét, a közösségnek az a csodálatos ajándéka, hogy együtt lenni, és együtt lenni Jesua HaMassiah-val, ez a szerelmes állapot, úgy, mint apa és gyermeke között ott van, hogy tudom, hogy nagyon vár. Tudom, hogy én is nagyon várom, és ha megmagyaráznám, akkor nem tudom miért. Mert egyszerűen jó! Ezt az egyszerűséget kellene megérteni, hogy Jesuával való találkozásnál ne keresd a miérteket! Másszál ki minden elképzelésedből: csak! Ezt a szót meg kell tanulni, hogy jó. Megélni azt a szerelmet, amit emberi értelemben is meg lehet élni, hogy jó. Miért? Írjam le, hogy milyen haja van, meg hogy öltözött? Meg mit tudom én mit, nem! Csak! Ezt a szerelmet meg kellene érteni, az Atya és a Fia közötti szerelmet, mert különben nem várakoztál, hanem üzleteltél. Különben valami nagyon furcsa dolog történik, az igazi várakozás helyett egy egészen más advent van. Az elvárások adventje és nem a szerelem adventje. Nem az az öröm, hogy találkozom a Vőlegénnyel. Egyébként ennek az adventnek mindennaposnak kellene lennie. Mikor reggel felkel az ember, akkor vártad-e ezt a mai napot? Vártad e? Mi a mai naptól a várásod, és már el is kezdesz osztani-szorozni, hogy milyen hasznod lesz. Amikor rádöbbensz arra, hogy jó viszonyban vagy Jesua HaMassiah-val és teljes viszonyban, akkor várod a holnapot. Miért? Biztos jó, és várom a holnaputánt, várok mindent, sőt még a Vele való végeleges találkozást is. Nem cél, de jó. Minél idősebb az ember, annál szerelmesebb. Annál jobban várod, annál kiforrottabb vagy a földi szerelemben is, hogy nem az kell, hanem több kell, a lénye kell. Miért? Csak. Mennyi? Annyi. Nem az én kérdésem, hanem az a válasz, hogy együtt vele valamire akar Isten téged használni, akár egy házasságban vagy egy testvéri közösségben, de maga Jesua HaMassiah és a te közösséged Isten akaratának a beteljesedése. Amikor azt mondja: „íme a szerelmes Fiam”, akkor te is ott vagy. Íme a szerelmes Fiam: ebben te is benne vagy. Egy adventi alkalommal amikor ebben a karácsonyfás időszakban van az ember, tudod-e tényleg, hogy ebben te is benne vagy, hogy íme a szerelmes Fiam? Mert ha te Krisztus Testében vagy, akkor íme neked is, rólad is szól ez! Istennek a bizonyságtétele akkor rólunk is szól, hogy íme! Amikor a Fiúval találkozol, akkor Istennel találkozol. Amikor a Vőlegény után vágysz, nem is veszed észre, de Istennel találkozol. Mert nincsenek igények, nincsenek elképzelések, nincsenek jutalmak, csak egy nagy „csak” van. Ez maga Isten, és ez az, hogy előtte lenni. Úgy dicsőíteni, hogy nem kottázok és nem találok ki érzelmi nótákat, hanem egyszerűen vagyok, és úgy imádkozok, azzal az áhítattal, ami nem egy mondvacsinált rettegésnek az áhítata, hogy olyan jó. Olyan jó áldani Istent, olyan jó ölelni, mint ahogy ölelhetem, mint menyasszony a vőlegényt, ugyanaz az érzés Isten előtt lenni. Ez az a szerelmes állapot, és azt hiszem, hogy az emberek többségének fogalma sincs, hogy mi az, hogy szerelem. Csak az élheti meg a földi életben is a szerelmet, aki ismeri ezt a szerelmetességet, hogy ami az Atya és a Fia között van, az nem más, mint ami te és Isten között van. Ez a szerelmes viszony, feltételek és elvárás, kötelezettség nélküli, de mégis teljes odaadással bíró és járó szeretet. Ezt a földi életben is meg lehet élni más emberrel is, ezt hívják házasságnak és szerelemnek, sőt testvérségnek is ezt hívják, hogy azért szeretem, mert. Ez már belülről jön, mert benne is Őt látom, benne is Őt találom meg, és ebben a pillanatban nincs érdekem, s az ő érdekét se fogom kielégíteni. Nem arról szól, hogy valamijébe vagy valamiért szerelmes vagyok. Itt nincs kérdés, ez olyan állapot, amikor az ember szerelmes és kész, ezt már nem lehet megmagyarázni. Ez a szerelem, amikor Isten kijelenti, hogy íme a szerelmes Fiam. Nem lehet kimondani azt a szerelmet, ami apa és fia között van földi életben is, fájdalmas ez a szerelem, mert nekem is fájdalmas volt elindulni reggel, amikor a gyerekem arcát láttam, hogy legszívesebben nem engedne. Nekem is nehéz volt meggyőzni magam, hogy menni kell. Vajon ott van-e a szívünkbe az az érzület, hogy nem akarok elválni tőled, jó, tudom, hétköznapok és munka van, de sietek haza. Ez az igazi hívő élet és ez az igazi odaadott élet, amikor nem mondvacsinált és diktátum alapján adom oda az életemet, hanem sietek haza. Miért? Csak! Megölelem és ne kérdezd, miért. Jó ott lenni, de nem tudom miért. Értsétek meg, hogy nem tudom elmondani az apa és a fiú közötti szerelmet, csak példálózni tudok a kisfiam és én közöttem levő szerelemmel. Ami a vágyakozás, a várakozás és nevetni fogtok, de nem én hiányoztam a gyereknek, rá kell döbbennem, hogy nem az apa hiányzott, hanem az, hogy nem jöhetett velem és nem lehetünk együtt. Ez a rádöbbenés nagyon mélyen belém csapott, valóban bennünk van ez a szerelem, hogy nem lehetek együtt, hogy nem csinálhatom azt, amit Ő? Nem lehetek ott a Mester lábainál és nem dolgozhatunk együtt ebben az értelemben. Mint ahogy gyermekem szeretne mindig együtt lenni. Olyan szépen tanít így a gyerek és a kisemberek. Talán nagyon hiányzik ez belőlünk: együtt lenni. Ez nem vágy és nem csinálmány kérdése, ezt emberileg nem lehet tenni. Tényleg gyerek vagy? Tényleg menyasszony vagy? Tényleg szépítkezel, és öltözöl? Énekelsz, hogy milyen az én Vőlegényem, mint az Énekek Énekében? És hallod a viszonyt? Ő is elmondja rólad, hogy te milyen szép vagy, és hallod-e Istennek a szavát, hogy íme az én szerelmes Fiam? Mert abban a korban a családi patriarkális rendben benne volt az egész. A fiamnak a felesége és a fiamnak a háza. Íme az én szerelmes Fiam, az annyit jelent, hogy te is benne vagy. Benne vagy ebben a bizonyságban. Akkor még nem volt Jesua HaMassiah-nak saját népe, ma van! Tudod-e, hogy a saját népe egyben Jesua HaMassiah Teste, és egyben ez az atyai kijelentés ma is elhangozhat: látom benned Őt, látom, hogy Te az Övé vagy, mert minden érdek nélkül és minden ellenállásod nélkül belülről jön, hogy meg akarod ölelni, és jön a hiány érzete, és belülről jön, hogy együtt akarok mindig lenni. Még akkor is, amikor nem lehet, és fáj. Ha valóban ezt látnánk és élnénk meg másak lennének a közösségi állapotok is, mert mindenki keresné, hogy együtt menjünk oda, hiszen az együtt is egy. De oly keveset lehet látni azt, hogy advent: hol az én Vőlegényem? Advent, amikor megszólal Isten: szerelmes Fiam. Maga az, ami Krisztus Teste. Tanuljuk már meg a szerelmet, amit nem is lehet megtanulni. Vegyük észre és engedjük magunkat szerelmesnek lenni, hogy hiányzik Jesua. Keresd! Várod? Öltözz! Szépítkezz! Tényleg hiányzik, vagy valami mást vártál? Vagy valami más advent van itt? Emberektől vársz valamit: az nem advent és várakozás. Mert az igénylés és elvárás egészen más néven nevezhető csak. Tényleg tudsz önmagadon kívül lenni, hogy Őbenne benne legyél? Tényleg érzed-e ezt az állapotot, hogy olyan jó lenne! Csak a töredékét tudom elmondani, hogy olyan jó lenne most a családommal együtt lenni. Igen, szerelmes vagyok, hiányzik a feleségem, hiányzik a gyermekem, de ez teljesen másfajta szerelem, mint amit a világ ismer, ez annál sokkal több, bár benne van az is, amire a világ is gondol és éli meg. Olyan jó érzés ez, fájdalmasan jó. Ez a szerelmetesség, amire Isten válaszol: íme az én szerelmes Fiam; hogy lásson Isten, azért láthatóvá kell lenned. Mert csak a láthatóra tudja azt mondani, hogy íme, amelyik nyilván való, az az íme. Nem elővakar téged valahonnan, hanem ragyogsz-e, szaladsz-e? Tényleg ott akarsz-e lenni ebbe az adventi várakozásba, hogy hol van? A zsidóság a „hol van?”-ban sok ideje, 1000 évek óta várja az ígéretet, ő valóban várja. A történelmi, s az Isten akaratában levő állapot más, mint ahogy sokan gondolkodnak, nem elvetettség ez, hanem várakozási idő. Lehetne úgy is mondani, ebben a biztos hűségben van, mikor a feleség várja haza a férjét. A zsidóság jobban ismeri az adventet, mint némely keresztények a visszavárást. Lehetne tanulni ebből, lehetne a visszavárásban is tanulni, mert ott van, a szívben megmaradt még az ateistának mondott zsidóban is a messiásvárás, ott van, különben már nem lenne zsidóság, mert beolvadt volna. Meg lehet ezt tanulni. De oly jó lenne ezt keresztény szinten is várni, hogy a Messiást várom, a Vőlegényt, és nem az emberi dolgokat. Azok nagyon kényelmesek és szépek, jövedelmezőek, mert kapsz ajándékot és adsz is. De ez a szerelmes állapot csak ideig-óráig tart, sokszor úgy néz ki, mint egy prosti, hogy adtam, kaptam, vettem. Bizony ez. Én úgy érzem, hogy amikor a polgári karácsonynak mondott és az újév közötti időszakban jövünk össze, akkor igen sok fáradt ember lesz. A nagy várakozásban elfáradt, a nagy találkozásokban kifulladt, a nagy ajándékoktól már a hócipő is tele van, meg az elvárásoktól és igényektől is. Keveset adtam és keveset kaptam, és az igényektől megmérgeződve letunyulva és elfáradva. Ha most rohanni kellene éjszaka a gyerekemhez, én úgy érzem, amíg az erőm bírja fizikailag, nem kérdés hogy indulnék. Most mondanák hogy van egy vonat, ami váratlanul indul a menetrenden kívül, akkor én azonnal mennék, nem tennék-vennék, hogy most mit csináljak, hanem azonnal repülnék. Úgy érzem, mikor a két ünnep között összejövünk, lehet advent, nem csak az ének, hogy találkozni jöttünk veled. Olyan fájdalmas volt ez az ének sokáig, és mi ez? SZTK, vagy mi? Nem! Amikor úgy tényleg szívből kijön, hogy Uram, itt vagy? Úgy vártalak! És készültem, és hiányoztál, és kitör az a szerelmes érzés belőlünk, hogy köszönöm, és az a csend, hogy megöleljük. Talán ez lenne a csendes napoknak is egy csodálatos része, nem tőlem várna bárki is bármit. Szentenciát, szépet meg feddést, vagy bármit adjon. Nem a másiktól, hogy.. meg a harmadiktól, hogy attól ne... hanem egyszerűen csak csönd lenne, és megölelni Őt. Tudsz-e szerelmes lenni? Csak a szerelemnek van egyetlen egy előzménye egy döntés: én az övé vagyok. És ha igazából az övé vagy, abban a pillanatban jön a várakozás, hogy hiányzik és nézed a gyűrűdet, az ujjadat, hogy hol van? Mikor jön? Olyan jó lenne ezen a két napon, mikor együtt leszünk, úgy megölelni Őt! Nem kenetről, meg jelenlétről, meg egyéb kánaáni nyelven beszélni szakszavakról, hanem egyszerűen megélni: megölelt és megölelhetem. Itt van, itt vagyok! Nem adok semmit, de mindent adok. Nem kérek, de mindent kapok. Ezt a csodaszép időt megélni, ez a valódi advent, és ez nem két polgári ünnep közötti szabadidő, hanem egy hatalmas lehetőség arra, hogy bármikor is azt mondani, kimondani: Uram, én szerelmes vagyok. Először el kellene döntened magadban, hogy tényleg szerelmes vagy, vagy vársz valakit, vagy valamit? Ne várj semmit és senkit, a Vőlegényt várd! Ott van! Itt van! Miért várod? Mert a közelségét akarom, tudom hogy itt vagy, de az ölelés szintjén közelségbe akarok lenni, szinte egyesülni Vele, ami egykor meglesz ugyan, de most az ölelés és együttlét Vele, bizony nagyon sok örömet adhat, olyat amit megint nem lehet elmondani és csinálni sem. Azt a szerelmes ölelést, azt a szerelmes örömöt, ami olyan önfeledt, hogy elfelejted önmagadat. Ugye milyen szép a magyar nyelv: önfeledt! Hát felejtsd el magadat, mert csak akkor tudsz szerelmes lenni, ha önfeledt szeretet van benned. Felejtsd el a vágyakat, felejtsd el a várakozásokat és elvárásokat. Itt a vőlegényt a menyasszony várja. Ez az igazi adventi idő, és nem valakit, valamit, valahogy semmit. Légy nagyon egyszerű: Tied vagyok, szeretnélek megölelni, várlak! És Ő meg fogja tenni, mert Ő is erre vár, és ekkor hangzik el így a mennyben: íme az én szerelmes Fiam, és a többi, aki Hozzá tartozik, akivel egy. Mert ez a mennyei szózat most is elhangzik: íme az én szerelmes Fiam, aki Krisztus Testét hívja, arról szól, hogy Őróla szól. Ez az atyai kijelentés, hogy íme. De vajon mit lát, most mit lát? Ez nem vádbeszéd és önsajnáltatásnak a kulcsa, hanem valamit rosszul várunk vagy mást várunk, nem tudunk szeretni, nem tudunk mi szerelmesek lenni. Talán egyszer meg kellene tanuljuk azt a szerelmet, ami az Atya és a Fiú között van. Ami a vőlegény és a menyasszony között van. Akkor a mi életünkben, az emberi kapcsolatainkban is ez a szerelem fog működni, hiányzol, miért? Nem tudom. Szeretnélek megölelni, miért? Nem tudom, csak! Itt lehet „csak”-ról beszélni, itt lehet azt mondani, mindenben mindig: nem tudom miért, de szeretlek. Ez az igazi házasság, ez az igazi várakozás, ennek a teljes beteljesülése ezen a földi életünkben. Uram, hallgass, had öleljelek meg! Ez nem egy érzelmi módszer, nem egy érzelmi kirohanás, hanem egy olyan állapot, amikor tényleg úgy várom a mai napomat: Uram, ma mi lesz? És most mi lesz? Mint a kisgyermek, és ugyanígy szabad elgörbülni a szájnak, és akkor ma nem akarod, hogy Veled legyek? El kell menni csinálni a földi életemet? El kell menni dolgozni? Igen, el kell menned, de találkozunk! Tudod milyen jó érzés ez? Tudom, hogy találkozunk még a földi szerelmeteseimmel is, és akkor nem kell közösséget építeni, meg nem kell családpszichológus és nem kell semmi! Mert megtanultam a szerelmet, azt a szerelmet, ami az Atya szerelme.
HONLAPJAINKON TALÁLHATÓ VALAMENNYI ÍRÁS SZABADON LETÖLTHETŐ ÉS KINYOMTATHATÓ, MAJD MINDEN FORMÁBAN TOVÁBBÍTHATÓ AZ ADATVÉDELMI ELŐÍRÁSOKNAK MEGFELELŐEN. |